Fogalmam sincs,
mit fogok csinálni. Két bőrönddel a kezemben állok a portlandi reptér kellős
közepén és azt sem tudom, hova akarok menni. Szép munka, Summer. Ismét
megcsináltad. Bénultan nézem a rohanó tömeget és azon gondolkozom, hogy
kerültem én egyáltalán ide. A reggel még olyan normális volt. Már amennyire az én családomban egy reggel
normálisnak lehet mondható.
Anyuék szokás
szerint felköltöttek a kora reggeli veszekedésükkel és én szokás szerint
fülhallgatóval a fülemben próbáltam kizárni őket. Szokás szerint lementem
reggelizni, és a szokásos dolgokat pakoltam a tányéromra. Aztán bejelentették.
Hogy válni akarnak.
Igazából nem
bántam volna annyira az egészet. Annyiszor kívántam már az éjjlekbe torkolló
veszekedések alkalmával, hogy vessenek már véget ennek. Nem látják, hogy nem
működik? Hogy csak még nehezebbé teszik az egészet azzal, hogy normális
családként próbálnak viselkedni, amikor bárki láthatja, hogy semmi sincs jól?
De most, hogy eldöntötték, nem lett semmi jobb. Ugyanis anyu kimondta azt a
szót, ami egyszer már pokollá tette az életem: költözünk.
Nem mintha
annyira szerettem volna Portlandet, mert ez nem igaz. Ugyan már tíz hosszú éve
élek itt, de mégsem tudtam otthonként tekinteni erre a városra. Elmegyek – de
nem anyuval. És nem is Coloradoba. Olyan régóta tervezgetem már, hogy elhúzzak,
nem fogom hagyni, hogy még egy helyre elrángassanak. Szóval ezt közöltem is
anyuékkal. Hát… igazából csak akkor sülhetett volna el rosszabbul, ha el sem
engednek. Habár az, hogy gyakorlatilag kiraktak az ajtón és utánamvágták a
cuccaim, meg ötszáz dollárt, nem nevezhető az elválás legszebb módjának, de
fogalmam sincs, mire számítottam.
Mielőtt a
reptérre jöttem, az első utam Jenhez vezetett, aki mondhatni az egyetlen
barátom volt, míg itt laktam. Az ajtajuk előtt nagyott nyeltem, mielőtt
bekopogtam és reménykedtem benne, hogy ő fog ajtót nyitni, nem pedig a szülei.
Szerencsém volt.
- Summer! –lepődött meg. –Te meg mit csinálsz itt? Hova
utazol?
- Hát… -fogtam bele, előre félve a reakciójától –Azt még
nem tudom, de messze innen.
- Micsoda? Summer, miket beszélsz? Mi történt?
- Anyu költözni akar, valahova Coloradoba. Nekem pedig
eszem ágában sincs Coloradoba költözni, főleg nem az anyámmal. Összevesztünk,
eljöttem. Nagyjából ennyi. –magyaráztam.
- Basszus, Summer. De nem kell rögtön a reptérre rohanj,
anyuék biztos nem bánnák, ha ideköltöznél… - mondta. Számítottam erre. De nem
fogadhattam el.
- Nem, Jen, elmegyek. Igazából csak elbúcsúzni jöttem. De
felhívlak, ha megérkeztem, oké?
- Biztos vagy te ebben…? –nézett rám, könyörgő szemekkel.
Bólintottam. –Hát jó… De mielőtt elmész, oda szeretnék adni valamit. A
szülinapodra akartam, de ha hát…
Mielőtt egy szót is szólhattam volna, felrohant a lépcsőn
és egy dobozzal a kezében tért vissza.
- Hiányozni fogsz, Sum. –nyújtotta felém. –Egy mp3 van
benne, töltöttem rá jópár számot, amikről úgy gondoltam, tetszenének majd.
Túlzásnak
tartottam az ajándékot, de végül mégsem adtam vissza. Ehelyett megöleltem Jent
és biztosítottam róla, hogy tartani fogjuk a kapcsolatot. Nehezen ugyan, de
végül elengedett és az ajtóban állva nézte, ahogyan a bőröndömet magam után
rángatva a buszállomás fele sétálok.
Szóval most itt
vagyok. Két éven keresztül suli után dolgoztam, így a félretett pénzemnek és
anyuék „ajándékának” köszönhetően van pénzem repülőjegyre, meg valószínűleg nem
fogom beadni a kulcsot érkezés után kábé… két hétig. Remek. Ez viszont semmit sem
változtat a tényen, hogy alig tizennyolc évesen gyakorlatilag hajléktalan
vagyok. Na de a következő lépés eldönteni, hogy pontosan melyik államban is
legyek hajléktalan…
A jegyvásárló
pultnál ülő, huszas évei közepén járható platinaszőke lány unottan figyelte,
ahogy közeledem. Nyilván halálosan unta a munkáját és a jópofizást, de azért
nem kelti a legjobb benyomást az emberekben.
- Miben segíthetek? –erőltetett magára egy műmosolyt.
- Ömm… Mennyibe kerül egy jegy a legközelebb induló
járatra?
- Járatra hová? –kérdezte.
- Mindegy. –vágtam rá. –Vagyis… úgy értem, az államokon
belül.
Először kicsit furán nézett rám, aztán elkezdett pötyögni
valamit a számítógépén. Végül felnézett és megszólalt.
- Fél óra múlva száll fel egy gép Baltimore, Maryland
irányába. A középső osztályon van egy szabad hely, 170 dollárért, szeretnéd?
- Persze… -válaszoltam, kissé elgondolkozva. Ennek mégis
mennyi volt az esélye?
Miután
bemutattam minden iratomat (voltak fennakadások, de végülis betöltöttem a 18-at,
úgyhogy végül továbbengedtek), kis idő múlva már a beszállásra várakozók között
álltam. Miért pont Baltimore? Hogy lehet, hogy 50 állam közül pont a
szülővárosomba repülök? Nem sok mindenre emlékszem az ott töltött időből, de
azt tudom, hogy sokkal boldogabb voltam, mint Portlandben valaha. Baltimoreban
voltak barátaim. És a barátság nem is kifejezés ebben az esetben. Azóta sem
hallottam Alexékről. Nyolcéves voltam, mikor elköltöztünk, az egyetlen dolog,
amire emlékszem, az a költözés előtti buli, amikor Alex vállán zokogtam, hogy
nem akarok elmenni…
Furcsa lesz visszatérni, annyi biztos. Jó lenne
megkeresni Alexet, viszont akármilyen kínos is beismerni, már a vezetéknevére
sem emlékszem. Tíz év telt el… az ember nem tart észben mindent. Amúgy sem
valószínű, hogy összefutnánk, Baltimore nagy város.
Időközben
megkezdődött a beszállás. Ezúttal csomagok nélkül (abban reménykedve, hogy
útközben nem keverednek el), mindössze a telefonommal és a Jentől kapott mp3-al
lépkedek felfele a lépcsőkön. A jegyem a 78-as számú székre szól, ami nagy
megkönnyebbülésemre az ablak mellett van. Az út 8 óra hosszú, a mellettem levő
hely pedig egyelőre üres…
Beteszem a
fülembe a fülhallgatót és kinézek az ablakon. Szóval ezt a helyet fogom most
magam mögött hagyni… És remélhetőleg örökre. Az első számot, ami megszólal, még
sosem hallottam, de azonnal beleszeretek. A képernyőre pillantok, hogy
megtudjam, egészen pontosan mit is hallgatok. All Time Low – Walls. A dal vége
fele már együtt dúdolom a refrént az énekessel, és gondolatban megköszönöm
Jennek a zeneválasztását.
Néhány perccel
később valaki lehuppan a mellettem levő székre. Egy srác lehet az, a mozgásából
ítélve, de nem fordulok felé, hogy jobban megnézzem magamnak. A szemem sarkából
azért látom, hogy hosszabb, világosbarna haja van és a fülében hozzám hasonlóan
fülhallgató. Hát jó. Remélhetőleg nincsen beszélgetős kedvében, mert semmi
kedvem végigjópofizni az utat. A következő dal címe Therapy és már a felénél
úgy érzem, elbőgöm magam. Az ablak fele fordulva próbálom kipislogni a
szememből a könnyeket és mikor véget ér a szám, újra meg újra elindítom,
egészen addig, míg kívülről nem tudom a szöveget…
- Szia, bocs, hogy zavarok. –bökte meg hirtelen a vállam
az útitársam. Már legalább egy órája felszálltunk és eddig még egyszer sem
beszéltem vele. A fenébe, ugye nem kezdtem el hangosan dúdolni a zenét?
- Igen? –húztam ki a fülemből a fülhallgatót.
- Elég hangos a zenéd… -mosolyodott el. Velem egykorúnak
nézett ki, és, meg kellett állapítanom, hogy egészen jóképű.
- Ja, bocs, lehalkítom. –jöttem zavarba és a zsebembe
nyúltam az mp3-am után.
- Várj, nem azért mondtam! –állította meg a kezem
félúton. Kezdett zavarni a közelsége. Elhúztam a kezem és felvont szemöldökkel
néztem rá.
- Akkor?
- Csak feltűnt, hogy jó ideje ugyanazt a számot
hallgatod. –nőtt még nagyobbra a mosolya. Miért van ez a srác annyira
jókedvében?
- Igen. És? –kérdeztem. –Szeretem ezt a számot.
- Hát azt látom. –vigyorgott. –Therapy, you were never a
friend to me…
- Ismered, vagy annyit hallgattam, hogy már te is
kívülről tudod? –néztem rá és halványan én is elmosolyodtam.
- Valamennyire mindkettő. Szóval szereted az All Time
Low-ot?
- Hát, ami azt illeti, most hallom őket először. De ez a
számuk nagyon tetszik. –válaszoltam.
- Akkor szerintem a többit is szeretni fogod… Mármint,
tudod, egész jók. –mosolygott, olyan arckifejezéssel, mint aki valami nagyszerű
privát viccen szórakozik.
- Ezek szerint te bírod őket. –vontam le a
következtetést.
- Hát, ja. Mondhatni, elég közel áll hozzám a zenéjük.
–mondta. Ó, szóval egy rajongósrác mellett ülök. Szuper. –Megnézhetem az
mp3-ad? –kérdezte hirtelen.
- Persze…? –nyújtottam felé a készüléket. Miért érdekli
ennyire, milyen zenét hallgatok?
- Hmm. Blink, Foo Fighters, You Me At Six, Simple Plan… Egyre
szimpatikusabb vagy, te lány. De hogyhogy először hallod az All Time Low-t és
megvan minden eddigi daluk?
- Egy barátnőmtől kaptam az mp3-at, ő tette rá a zenéket
is.
- Oh, szóval a többit se ismered még? –nyújtotta vissza,
kissé csalódottan.
- Dehogynem, mióta az eszemet tudom, Blink rajongó
vagyok. És a többieket is nagyon bírom.
- Megnyugodtam. –nevetett. –Szóval miért mész Baltimoreba?
- Hú, hosszú sztori. Igazából semmiért. Megkérdeztem,
hova visz a következő repülő és most itt vagyok. –magyaráztam. Nem lennék ilyen
őszinte, ha nem tudnám, hogy most látom utoljára ezt a srácot. Látom, ahogy a
szemöldöke felszalad, mikor rámnéz.
-Csak úgy, minden különösebb ok nélkül átrepülöd az
államokat? Wow. Hány éves vagy?
- Tizennyolc. És nem minden különösebb ok nélkül,
egyszerűen csak elhúztam otthonról. Visszajöttem a szülővárosomba.
–mosolyogtam. –Tíz évvel ezelőtt költöztünk el és azóta semmi sem az igazi.
-Hmm, érdekes. Tíz éve élsz Portlandben? –kérdezte és
valami furcsa felismerés suhant át az arcán.
- Igen. Te baltimore-i vagy?
- Mióta az eszemet tudom. –mosolygott rám. –Tudod, volt
egy barátom, aki tíz éve Portlandbe költözött és azóta sem hallottam róla.
- N-nahát, ez érdekes. –zavarodtam össze.
- Azt hiszem, itt az ideje, hogy bemutatkozzam. A nevem
Alex. Alexander William Gaskarth. –mondta végül.
Baszki.
