A nevem May Hastings és Alex Gaskarth legjobb barátja vagyok. Tudom, hogy furcsán hangzik, de soha nem is gondolt egyikünk sem arra, hogy több lehetne köztünk, hiszen ez így mindkettőnknek jó.
Alexet azóta ismerem, mióta az eszemet tudom, hiszen a szüleink mindig is jóban voltak, így törvényszerű, hogy rengeteg időt töltöttünk el együtt. Nem mintha bármelyikünk bánta volna, hiszen ő volt az egyetlen személy, akiben valaha is megbíztam. Ugyanabba a gimibe járunk és a legtöbb óránk közös, suli után pedig szinte minden délutánt együtt töltünk. Második elején Alex néhány sráccal bandát alapított, és az egyik kedvenc elfoglaltságom a próbáikat nézni. Alex hangja mindig megnyugtat, és ezt ő is tudja, így ha valami miatt szomorú vagyok, vagy dühös, addig dúdol a fülembe, míg újra nem mosolygok. Fogalmam sincs, mit csinálnék nélküle, a barátságunk nélkül, elválaszthatatlanok vagyunk.
Emlékszem az éjszakára, amikor két évvel ezelőtt zokogva hívott fel éjjeli háromkor. Soha nem voltam még annyira megrémülve attól, amit hallani fogok, csak görcsösen szorítottam a fülemhez a telefont és hallgattam Alex el-elcsukló hangját. Könyörgött nekem, hogy menjek át hozzá, és szinte magán kívül volt, így gondolkodás nélkül belebújtam a tornacipőmbe, felkaptam egy dzsekit a pizsamámra és kimásztam a szobám ablakán, ahogy azt sokszor máskor is tettem, mikor szobafogság idején látni akartam Alexet.
Na nem kell lepedőből fonott köteleket és filmbe illő szökést képzelni, az ablakom mindössze két méterre van a földtől, így kis ügyességgel általában sértetlenül érkezem talpra. Kicsit összerezzentem az éjszakai hűvös szellő hatására, de futni kezdtem az üres és sötét utcákon keresztül Alexék utcája felé. Mikor megláttam, hogy a házuk kocsibehajtójáról egy rendőrautó fordul le, nagyot dobbant a szívem. Mégis mi történhetett?
Alex ablakára nézve semmit nem láttam, csak üres sötétséget, pedig jóformán minden helységben égtek a lámpák. Óvatosan léptem fel a párkányra és beugrottam a nyitva hagyott ablakon keresztül a szobájába, ahol teljes káosz uralkodott. Alex amúgy sem volt egy rendmániás ember, de ezt a szobát szándékosan verte szét valaki (nagy valószínűséggel maga Alex). Az ágy felé fordulva azonnal könnyek szöktek a szemembe, mikor megláttam őt összegömbölyödve, a falnak fordított háttal és kisírt arccal ülni. Soha nem láttam még ilyennek és tudtam, hogy nagyon nagy a baj.
- M-May… -tört fel belőle a zokogás, a válla pedig csillapíthatatlanul rázkódott. Odarohantam hozzá és magamhoz öleltem, a hátát simogatva suttogtam a fülébe, hogy minden rendben lesz, pedig fogalmam sem volt arról, mitől került ilyen állapotba.
- Alex, mi történt? –kérdeztem tőle, mélyen a szemébe nézve. Közben észre sem vettem, hogy az én arcomon is könnyek folynak végig. Ezt teszi velem, ha a számomra legfontosabb embert sírni látom.
- T-Tom… - szorított még erősebben magához, mint aki retteg attól, hogy elveszít. –May, én n-nem tudom, mit csináljak…
- Alex! –estem kissé kétségbe, kissé megrázva a vállát, hogy magához térjen. – Mi történt… mi lett Tommal?
- M-meghalt. –préselte ki magából, mielőtt elkapta volna egy minden eddiginél erősebb zokogáshullám. A szívem a torkomban dobogott, és elakadt a lélegzetem. Nem, ez nem lehet.
Tom. Tom, aki olyan volt, mintha a saját bátyám lett volna, aki suli után elment és megkereste a srácot, aki hasba vágott és kinevetett, és megfenyegette, annyira, hogy azután soha nem szemétkedett velem. Tom, akit csodáltam és tiszteltem, még ha az utóbbi évben Alextől és ezáltal tőlem is eltávolodott kissé. Az nem létezik, hogy Tom elment. Sírni akartam, sikítani, hogy hogyan történt ez, és miért, de nem tehettem, mert én voltam az, akinek erősnek kellett maradni.
- Shh, Alex. –húztam magamhoz, még ha a szorítása így is már-már fájdalmas volt. Szótlanul zokogva, és egymást kétségbeesetten ölelve feküdtünk az ágyban, és sirattuk a testvérét. Alex néha megpróbálkozott egy-egy összefüggéstelen, zavaros mondattal Tomról, és megtudtam, hogy csúnyán összevesztek, mielőtt Tom elment volna otthonról és másnap reggel már nem ébredt fel. Alex önmagát hibáztatta, én pedig ezt nem bírtam elviselni. Ezúttal én dúdoltam el-elcsukló hanggal a fülébe a Yesterday-t, egészen addig, míg nyugodtabbá nem vált a szuszogása.
Nem tudom, mikor aludhattunk el, de másnap reggel ugyanabban az összegabalyodott pozícióban ébredtem és az alvó Alexet néztem. Tudtam, hogy anyuék észrevették már, hogy nem vagyok otthon, de ez nem érdekelt abban a pillanatban. Ekkor viszont Isobel, Alex édesanyja lépett be a szobába, amire összerezzentem, de fásultan bólintva jelezte, hogy már tud róla, hogy itt vagyok. Ő ha lehetséges, még Alexnél is rosszabbul nézett ki, a sírástól vörös arcán tisztán látszott, hogy nem aludt egy szemhunyásnyit sem az éjjel.
- Szóltam a szüleidnek, hogy itt vagy. –szólt rekedt hangon. Én összeszorított szájjal bólogattam és próbáltam visszatartani a kitörni készülő zokogásom. A tekintete rólam a csendesen alvó Alexre vándorolt és újabb könnyek folytak végig az arcán, melyek láttán én sem tudtam visszatartani az enyémeket. –Köszönöm, May. –suttogta nekem erőtlenül és becsukta maga mögött az ajtót.
Alex nem sokkal később ébredt fel, és először csak üresen pislogott felém, majd fájdalom költözött a tekintetébe, magához szorított és a vállamba zokogott. A hátát simogatva próbáltam vígasztalni, de a szavak nem értek semmit egy ilyen veszteséget követően.
- Alex, rendben leszel. Megígérem, érted? Itt vagyok veled. Mindig itt leszek. –suttogtam a fülébe, és hagytam, hogy kisírja magát a vállamon. Az egész napot az ágyban töltöttük, egészen addig, míg késő délután a szüleim be nem léptek a szobába, hogy közöljék velem, hogy ideje hazamennem. Ezúttal nem vitatkoztam, ők pedig kimentek, hogy hagyjanak minket elbúcsúzni.
- Alex, mennem kell. –néztem a szemébe.
- Tudom. –válaszolt fájdalommal a szemében, de nem engedett ki a karjai közül.
- Alex, hívj fel, ha úgy érzed. Bármikor. Én is hívni foglak és holnap reggel itt leszek. –mondtam neki, mielőtt kibújtam volna a karjai közül.
- Köszönöm, May. Mindent…Nagyon köszönöm. –simított végig az összegubancolódott hajamon és könnyekkel a szemében bámulta, ahogyan kilépek a szobája ajtaján. A küszöbön még elkaptam az összetört pillantását és utáltam, hogy ott kell hagyjam, de nem tehettem mást.
A hazaút csöndesen telt, anyuék meg sem próbáltak beszélgetést kezdeményezni, látszott rajtuk, hogy őket is nagyon megviselte a hír. Otthon valahogy letuszkoltam néhány falat ételt és bezárkóztam a szobámba, feltekerve a zenét, olyan hangosra, hogy ne kelljen hallanom a gondolataimat.
Mikor már úgy éreztem, beszakad a dobhártyám, ha még egy számot végighallgatok, az ágyamon végigfeküdve a párnámba temettem az arcom, és addig sikítottam, míg el nem ment a hangom. Egyedül éreztem magam, és fáztam Alex közelsége nélkül és épp azon gondolkoztam, hogy ismét kimásszak az ablakomon és megnézzem, hogy van, de tudtam, hogy neki is szüksége van egy kis gondolkodásra egyedül. A fáradtság visszahúzott a párnámra, de képtelen voltam behunyni a szemem, anélkül, hogy a hármasban eltöltött idők peregtek volna le a szemem előtt. Tehetetlenül sírtam álomba magam, abban reménykedve, hogy nem kísértik végig az éjjelemet az emlékek.
Reggel azonnal kipattantam az ágyból, ahogy az ébresztőm megszólalt, és észvesztve készülődtem. A konyhába kilépve anyuék először összenéztek, aztán rám, végül apu szólalt meg.
- May, tudjuk, hogy nagyon rosszul érintett, ami történt. Nagyon sajnáljuk mi is, de nem hagyhatod ki ma is az iskolát és Alexnek is fog kelleni valaki, aki segít neki pótolni. –mondta a szemembe nézve. Kedvem lett volna a szemem forgatni a szavait hallva. Meghalt az egyik legközelebbi barátom, Alex teljesen összetörve zokog otthon, és a legfontosabb az iskola? Ezt ők sem gondolhatják komolyan. De nem vitatkoztam, inkább a szemem lesütve leültem belapátolni a reggelit.
- Tudom, apu. Elmegyek, de… nem érzem túl jól magam. –mentem bele, de azért még próbálkoztam kicsit, hogy ne tűnjön nagyon gyanúsnak.
Nem volt szerencsém, mivel anyu, hogy biztosra menjenek, személyesen tett ki a suli előtt és addig állt ott, míg meg nem győződött arról, hogy bementem. Így nem volt más választásom, végigszenvedtem egy matekot, míg folyamatosan Alexen járt az eszem, és ahogy kicsengettek, rohantam a lánymosdóba, egyenesen az ablakhoz. Tudom, hogy őrültnek tűnök, hogy minden létező ablakot közlekedésre használok, de régebben minden szabályt megszegtünk, és ahonnan csak tudtunk, az ablakokon keresztül lógtunk meg. Mint például a suliból is, mikor Alexxel nem volt sok kedvünk órákon ücsörögni.
Ahogy kiértem, elindultam Alexék háza felé és a megszokott útvonalamon keresztül pár perc múlva már a szobájában álltam. Alex viszont nem volt ott, én pedig ötlet híján - biztosra vettem, hogy itt találom - leültem az ágyára és ott vártam, hogy bejöjjön.
Nem sok idő telt el, mikor nyílt az ajtó és egy könnycsíkozott arcú, bűntudatos Alexxel találtam magam szembe, és gondolkodás nélkül átöleltem. Ő kissé meglepődve ölelt vissza, majd mellém ült az ágyába, és mindenáron kerülte a tekintetem.
- Alex. Mi a baj? –fordítottam magam felé az arcát, de a tekintete a karjára siklott, amire ugyan rá volt húzva egy pulóver, de egy keskeny vércsík folyt le rajta. Elakadt lélegzettel bámultam, mert pontosan tudtam, mi történt, de nem akartam elhinni, hogy ezt csinálta, míg nem voltam itt. –Alex, hogy tehetted ezt? –rántottam fel a pulóvere ujját, és ugyan pontosan azt láttam, amire számítottam, de ez nem könnyített a helyzetemen. Alex csuklója és alkarja környékén számos frissnek és fájdalmasnak tűnő vágás éktelenkedett, nekem pedig felfordult a gyomrom a látványtól, hogy a legjobb barátom ilyet tett magával.
- May… - tört ki könnyekben újra. - Én nem tudtam, mit csináljak… Túl sok volt. Tom… az én hibám.
- Alex, nem a te hibád, fejezd ezt be! –szorítottam magamhoz a megtört fiút, azzal a szándékkal, hogy soha többet nem engedem el.
A szüleim úgy tudták, hogy minden nap ide jövök suli után, de arról fogalmuk sem volt, hogy kedd óta az iskola közelében sem jártam. Minden napomat Alexnél töltöttem, csak esténként mentem haza, hogy azzal a gyomorgörccsel aludjak el, hogy Alex kárt tett-e magában, míg nem voltam ott nála. Szombat reggel a gitárjával a kezében találtam, és nagyon kialvatlannak tűnt, mint kiderült, egész éjjel egy dalon dolgozott. Egyelőre még nem volt címe a számnak, de hosszas könyörgés után beleegyezett, hogy megmutassa nekem.
Lágy hangon kezdte énekelni az első sorokat, a gitárt pengetve, én pedig elvesztem a hangjában és a bátyja emlékére írt dalban. Néhány akkord után váratlanul megállt, behunyta a szemeit és kitört belőle a fájdalom.
Dead - Like a candle you burned out;
Spill the wax over the spaces left in place of angry words.
Scream - To be heard, like you needed any more attention;
Throw the bottle, break the door, and disappear…
Ezután ismét szelídebbé vált a hangja, én pedig a lélegzetem visszafojtva hallgattam.
Sing me to sleep, I'll see you in my dreams,
Waiting to say, "I miss you. I'm so sorry."
Forever's never seemed so long as when you're not around
It's like a piece of me is missing.
I could have learned so much from you but what's left now?
Itt elcsuklott a hangja, de nem hagyta abba az éneklést, csak könnyes arccal hagyta, hogy az érzelmek ismét átvegyék az irányítást a hangja felett.
Don't you realize you shot this family a world of pain?
Can't you see there should have been a happy ending we let go?
Sing me to sleep, I'll see you in my dreams,
Waiting to say, "I miss you. I'm so sorry."
Sing me to sleep.
Sing me to sleep.
Sing me to sleep.
Mikor elhallgatott, rájöttem, hogy eddig észre sem vettem, hogy sírok, de Alex szemeibe nézve, még inkább kitört belőlem a zokogás. Ismét együtt sirattuk Tomot – kételkedve abban, hogy valaha is elmúlik a fájdalom. Később Alex „Lullabies”-nak nevezte el a dalt, és minden egyes nap elénekeltük, könnyekkel küszködve az utolsó soroknál. Soha nem gondoltam volna, hogy lesz olyan ember, aki ennyit jelent majd nekem, mint ő.
*Két évvel később*
Tom halálának az emlékére mindig könnyek szöktek a szemembe, de ez volt az az időszak, amikor minden eddiginél közelebb kerültem Alexhez. De ez az este nem a gyászról szólt- inkább a merészségről. Alexxel mindenáron el akartunk jutni egy helyi rockbanda koncertjére, de a szórakozóhelyre, ahol tartották, nem engedtek be kiskorúakat. Így a szekrényem előtt álva biztonytalanul méregettem egy fekete egyberuhát, amit normál körülmények közt soha nem vennék fel. Nem, én inkább a farmer-póló tipúsú lány voltam. Felvéve a ruhát iszonyú kényelmetlenül éreztem magam, de mindenki hoz áldozatokat, nem? Mindig is azt mondták, idősebbnek tűnök benne.
A hajamat kontyba fogtam, a sminkemet pedig a szokásosnál erősebbre festettem: fekete szemhéjtussal húztam ki a szemem és vérvörös rúzs került az ajkaimra. A tükörbe nézve elborzadtam a magam elé táruló látványtól. Igen, valóban idősebbnek néztem ki, de nem természetes, hanem inkább utcahölgy módon. Viszont már átöltözni nem volt idő, így kelletlenül billegtem le a lépcsőn a kegyetlen magassarkúmban és kiléptem a nyári estébe. Fogalmam sincs, miért nem akarta Alex, hogy együtt menjünk, de folyamatosan azzal erősködött, hogy elég, ha találkozunk valahol.
Meet me on Thames Street
I'll take you out though I'm hardly worth your time
In the cold you look so fierce, but I'm warm enough
Because the tension's like a fire…
Mikor a Thames street és South Broadway sarkához érkeztem, ahova megbeszéltük a találkozót, Alex már ott várt. Zakó volt rajta és a hajával is csinált valamit, amitől nem állt szerteszét, de összességben ő is ugyanolyan természetellenesen festett, mint én.
- Wow, May. –esett le az álla, mikor meglátott. –Csinos vagy.
- Aha, Alex. Azért kíváncsi lennék az arcodra, amikor megpróbálsz egy ilyen dologban járni. –nevettem rá fájdalmasan, ő pedig rámvigyorgott.
- Ezért jó fiúnak lenni. Felveszel egy zakót, megcsinálod a hajad, és máris elhiszik, hogy 21 vagy.
- Hát én ebben nem lennék biztos. Véleményem szerint csak túlöltözött 16 éveseknek nézünk ki, akármit is mondasz. – válaszoltam neki, mivel nem igazán hittem az akciónk sikerében. Ő válaszul csak beharapta az alsó ajkát és idegesen nézett körül.
- Komolyan, May, legalább te hihetnél magunkban! Sikerülni fog, és MUSZÁJ látnom őket játszani! - ragadott karon és maga után húzott a klub fele, ahova be akartunk jutni.
Overdressed and underage (what a let down)
"Do you really need to see an ID? "
This is embarrassing as hell (what a let down)
But I can cover for it so well
When we're six feet under the stars
Körülbelül tíz percig álldogáltunk a sorban, míg sorra kerültünk, a jegyszedő pedig felvont szemöldökkel nézett ránk.
- Sajnálom, csak nagykorúak mehetnek be. –közölte.
- Értem uram, ez esetben beengedhet, mivel mindketten elmúltunk 21 évesek. –mondta neki Alex a jól begyakorolt mondatot.
- Igen, nyilván, akkor viszont láthatnám az igazolványotokat? –kérdezte tőlünk, és látszott rajta, hogy nem hiszi el, amit mondunk.
- Megmutatnánk, viszont a kocsiban maradt. –vágott sajnálkozó arcot Alex.
- Hát akkor nagyon sajnálom. –mondta a jegyszedő, olyan arckifejezéssel, mint aki egyáltalán nem sajnálja. Én épp indulni akartam, de Alex nem adta fel ilyen könnyen.
- Uram, el kell hinnie, mindketten elmúltunk 21!
- Természetesen, és én vagyok az angol királynő. –mondta unott képpel a pasas. –Nincs igazolvány, nincs belépés, sajnálom. Túlöltözve és korhatáron alul, higgyétek el, nem ma kezdtem a szakmát. Most pedig… fenntartjátok a sort.
Alex idegesen, magában káromkodva indult visszafele a bemenő emberek mellett, akik gúnyos pillantásokat lövelltek felénk. Én követtem, és akármennyire is kínos volt a szituáció, nem bírtam visszatartani a nevetést. Alex furcsán nézett rám.
- May, miért röhögsz, ez volt életünk legkínosabb és legmegalázóbb pillanata! –fakadt ki, de ő sem bírt visszatartani egy vigyort, ami mindig megjelent az arcán, ha nevetni látott. Néhány másodperc múlva mindketten fuldokoltunk a röhögéstől.
Kissé arrébb mentünk, egy kevésbé forgalmas utcára, ahol Alex megállított és egy óriási mosollyal az arcán kotorászott valami után a táskájában.
- Alex, keresel? –néztem rá felvolt szemöldökkel.
- Erre az esetre volt egy B tervem is. –mondta, és kihúzott egy üveg Jägermeistert. Tátva maradt a szám.
- Úristen, ez honnan van? –kérdeztem tőle hitetlenkedve.
- Otthon találtam és úgy döntöttem, kölcsönveszem. –vigyorgott.
Pass me another bottle, honey
The Jager's so sweet
But if it keeps you around then I'm down
Kezdett hidegebbé válni az idő, de az első néhány korty után nem érzékeltük. Imádtam a Jagert, imádtam, ahogy az édes íz szétterjed a számban és égeti a torkom. Alexnek nem a kedvence, de azért ő is jó néhányszor meghúzta az üveget.
Hirtelen észrevettem, hogy két rendőrnek kinéző alak közeledik felénk. Ők nem tudták, hogy észrevettük őket, de mi jól hallottuk a beszélgetésüket.
- Az a két fiatal ott. –mutatott az egyik felénk, mire megdermedve bámultunk egymásra. – Ha jól láttam, az előbb alkohol volt náluk.
- Nem tűnnek 21-nek. –válaszolt neki a másik. Francba. Egyre közelebb voltak.
- May, van egy ötletem. –mondta Alex bizonytalan hangon. – Bízz bennem, oké?
Kissé pánikban bólintottam. Persze, hogy bíztam Alexben. De arra nem számítottam, amit ezután csinált. Óvatosan a kezébe fogta az arcom, és éreztem az alkoholt a leheletében, mielőtt a számra tapasztotta volna az ajkait. Először csak lassan csókolt meg, de miután látta, hogy nem tolom el magamtól, egyre szenvedélyesebb lett. Éreztem, ahogy a nyelve benyomul a számba, és gondolkodás nélkül csókoltam vissza. Soha nem éreztem még ilyet, soha nem csókoltak még meg így. Fél kézzel a hajába túrtam, sikeresen összeborzolva azt, miközben szenvedélyesen csókolóztam a legjobb barátommal. Hallottuk, hogy a rendőrök megtorpannak, de nem szakítottuk meg a csókot.
- Te, ezek nem isznak… - mondta az első kínosan.
- Szerintem hagyjuk őket. Rosszul láttad. –válaszolt neki a másik.
El sem hittem, amit hallottam. Mikor a lépteik távolodni kezdtek, Alex elhúzódott tőlem egy óriási vigyorral az arcán, mire a nyakába ugrottam.
- Úristen, Alex! –visítottam. –Ez hogy jutott eszedbe? Szuper vagy!
- Nyugi, May, szerintem te részeg vagy. –röhögött.
- Bagoly mondja. –nyújtottam ki rá a nyelvem.
- Egyébként egy filmben láttam. –válaszolt a kérdésemre.
- Örülök, hogy megnézted azt a filmet. –haraptam be a szám és próbáltam nem Alex ajkainak puhaságára és a bennem kavargó érzésekre gondolni.
- Szerintem menjünk innen, mások is meglátnak. –mondta, és tudtam, hogy a piálásra gondol… de nem tudtam kontrollálni a gondolataim.
- Menjünk le a partra! –vigyorogtam rá, mert tudtam, hogy az a kedvenc helye.
I should have known better than to call you out
(On a night like this, a night like this)
If not for you, I know I'd tear this place to the ground
(But I'm alright like this, alright like this)
I'm gonna roll the dice before you sober up and get gone
(I'm always in over my head)
Húsz perc múlva már mezítláb járkáltunk a puha homokban, kutatva egy eldugottabb hely után, folyamatosan röhögve. Alex végül talált egy homokdűnét, ahol leültünk és ismét elővette a Jager-es üveget. Még néhány korty után kontrollálhatatlanul nevetni kezdtem, Alex pedig az én viselkedésemen szórakozott. Végül mindketten a homokban fekve találtuk magunkat. Letöröltem a számról a maradék rúzst és kibontottam a hajam, hagyva, hogy szétterüljön a homokban.
- Így még szebb vagy. –nézett rám Alex. Normál esetben elpirultam volna, de már rég nem voltam annyira józan, hogy normálisnak nevezhessük a helyzetet. Sőt, egyikünk sem volt az.
- Kösz, Alex, neked is jobban áll így a hajad. –vigyorogtam a kezem által összeborzolt hajú fiúra.
- Nézd a csillagokat. –pillantott fel az égre. Követtem a tekintetét és megláttam, mire céloz. Egyetlen felhő sem volt az égen, a csillagok pedig lélegzetelállítóan ragyogtak. –Olyan, mintha itt lennének, hat lábra tőlünk.
- Ez tetszik. –néztem Alexre. –Hat lábbal a csillagok alatt.
It's been getting late for days
And I think myself deserving of a little time off
We can kick it here for hours
And just mouth off about the world
And how we know it's going straight to hell
Órák hosszat beszélgettünk, néha egy-egy korty Jager-el fokozva a hangulatot. De végig csak egy dolgon járt az eszem, és szidtam magam, amiért még részegen sem volt merszem megtenni. Végül elegem lett az egészből és lehúztam a maradék Jager-t egy kortyból, amire Alexnek tágra nyíltak a szemei.
- Jézusom, May, ki akarod nyírni magad? Ez rengeteg! –vette ki a kezemből az üres üveget.
- Csak fogd be. –mondtam, mielőtt odahajoltam volna hozzá, hogy megcsókoljam. Ő egy meglepett nyögést hallatott, de nem ellenkezett, csak gyengéden lefektetett a homokba, hogy el ne veszítsem az egyensúlyom. A kezét a derekamon tartotta, én pedig ismét beletúrtam a hajába, hogy közel húzzam magamhoz. Kicsit megharapta az alsó ajkam, mire még szenvedélyesebben csókoltam vissza.
És ott voltunk. Alex Gaskarthal csókolóztam a tengerparton… hat lábbal a csillagok alatt.
Thames Street
I'll take you out though I'm hardly worth your time
In the cold you look so fierce, but I'm warm enough
Because the tension's like a fire
We'll hit South Broadway in a matter of minutes
And like a bad movie, I'll drop a line
Fall in the grave I've been digging myself
But there's room for two
Six feet under the stars
Six feet under the stars
Six feet under the stars
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése