1. Rész :)

   Fogalmam sincs, mit fogok csinálni. Két bőrönddel a kezemben állok a portlandi reptér kellős közepén és azt sem tudom, hova akarok menni. Szép munka, Summer. Ismét megcsináltad. Bénultan nézem a rohanó tömeget és azon gondolkozom, hogy kerültem én egyáltalán ide. A reggel még olyan normális volt. Már amennyire az én családomban egy reggel normálisnak lehet mondható.  

   Anyuék szokás szerint felköltöttek a kora reggeli veszekedésükkel és én szokás szerint fülhallgatóval a fülemben próbáltam kizárni őket. Szokás szerint lementem reggelizni, és a szokásos dolgokat pakoltam a tányéromra. Aztán bejelentették. Hogy válni akarnak.

   Igazából nem bántam volna annyira az egészet. Annyiszor kívántam már az éjjlekbe torkolló veszekedések alkalmával, hogy vessenek már véget ennek. Nem látják, hogy nem működik? Hogy csak még nehezebbé teszik az egészet azzal, hogy normális családként próbálnak viselkedni, amikor bárki láthatja, hogy semmi sincs jól? De most, hogy eldöntötték, nem lett semmi jobb. Ugyanis anyu kimondta azt a szót, ami egyszer már pokollá tette az életem: költözünk.

   Nem mintha annyira szerettem volna Portlandet, mert ez nem igaz. Ugyan már tíz hosszú éve élek itt, de mégsem tudtam otthonként tekinteni erre a városra. Elmegyek – de nem anyuval. És nem is Coloradoba. Olyan régóta tervezgetem már, hogy elhúzzak, nem fogom hagyni, hogy még egy helyre elrángassanak. Szóval ezt közöltem is anyuékkal. Hát… igazából csak akkor sülhetett volna el rosszabbul, ha el sem engednek. Habár az, hogy gyakorlatilag kiraktak az ajtón és utánamvágták a cuccaim, meg ötszáz dollárt, nem nevezhető az elválás legszebb módjának, de fogalmam sincs, mire számítottam.

   Mielőtt a reptérre jöttem, az első utam Jenhez vezetett, aki mondhatni az egyetlen barátom volt, míg itt laktam. Az ajtajuk előtt nagyott nyeltem, mielőtt bekopogtam és reménykedtem benne, hogy ő fog ajtót nyitni, nem pedig a szülei. Szerencsém volt.

- Summer! –lepődött meg. –Te meg mit csinálsz itt? Hova utazol?

- Hát… -fogtam bele, előre félve a reakciójától –Azt még nem tudom, de messze innen.

- Micsoda? Summer, miket beszélsz? Mi történt?

- Anyu költözni akar, valahova Coloradoba. Nekem pedig eszem ágában sincs Coloradoba költözni, főleg nem az anyámmal. Összevesztünk, eljöttem. Nagyjából ennyi. –magyaráztam.

- Basszus, Summer. De nem kell rögtön a reptérre rohanj, anyuék biztos nem bánnák, ha ideköltöznél… - mondta. Számítottam erre. De nem fogadhattam el.

- Nem, Jen, elmegyek. Igazából csak elbúcsúzni jöttem. De felhívlak, ha megérkeztem, oké?

- Biztos vagy te ebben…? –nézett rám, könyörgő szemekkel. Bólintottam. –Hát jó… De mielőtt elmész, oda szeretnék adni valamit. A szülinapodra akartam, de ha hát…

Mielőtt egy szót is szólhattam volna, felrohant a lépcsőn és egy dobozzal a kezében tért vissza.

- Hiányozni fogsz, Sum. –nyújtotta felém. –Egy mp3 van benne, töltöttem rá jópár számot, amikről úgy gondoltam, tetszenének majd.

   Túlzásnak tartottam az ajándékot, de végül mégsem adtam vissza. Ehelyett megöleltem Jent és biztosítottam róla, hogy tartani fogjuk a kapcsolatot. Nehezen ugyan, de végül elengedett és az ajtóban állva nézte, ahogyan a bőröndömet magam után rángatva a buszállomás fele sétálok.

   Szóval most itt vagyok. Két éven keresztül suli után dolgoztam, így a félretett pénzemnek és anyuék „ajándékának” köszönhetően van pénzem repülőjegyre, meg valószínűleg nem fogom beadni a kulcsot érkezés után kábé… két hétig. Remek. Ez viszont semmit sem változtat a tényen, hogy alig tizennyolc évesen gyakorlatilag hajléktalan vagyok. Na de a következő lépés eldönteni, hogy pontosan melyik államban is legyek hajléktalan…

   A jegyvásárló pultnál ülő, huszas évei közepén járható platinaszőke lány unottan figyelte, ahogy közeledem. Nyilván halálosan unta a munkáját és a jópofizást, de azért nem kelti a legjobb benyomást az emberekben.

- Miben segíthetek? –erőltetett magára egy műmosolyt.

- Ömm… Mennyibe kerül egy jegy a legközelebb induló járatra?

- Járatra hová? –kérdezte.

- Mindegy. –vágtam rá. –Vagyis… úgy értem, az államokon belül.

Először kicsit furán nézett rám, aztán elkezdett pötyögni valamit a számítógépén. Végül felnézett és megszólalt.

- Fél óra múlva száll fel egy gép Baltimore, Maryland irányába. A középső osztályon van egy szabad hely, 170 dollárért, szeretnéd?

- Persze… -válaszoltam, kissé elgondolkozva. Ennek mégis mennyi volt az esélye?

   Miután bemutattam minden iratomat (voltak fennakadások, de végülis betöltöttem a 18-at, úgyhogy végül továbbengedtek), kis idő múlva már a beszállásra várakozók között álltam. Miért pont Baltimore? Hogy lehet, hogy 50 állam közül pont a szülővárosomba repülök? Nem sok mindenre emlékszem az ott töltött időből, de azt tudom, hogy sokkal boldogabb voltam, mint Portlandben valaha. Baltimoreban voltak barátaim. És a barátság nem is kifejezés ebben az esetben. Azóta sem hallottam Alexékről. Nyolcéves voltam, mikor elköltöztünk, az egyetlen dolog, amire emlékszem, az a költözés előtti buli, amikor Alex vállán zokogtam, hogy nem akarok elmenni…

Furcsa lesz visszatérni, annyi biztos. Jó lenne megkeresni Alexet, viszont akármilyen kínos is beismerni, már a vezetéknevére sem emlékszem. Tíz év telt el… az ember nem tart észben mindent. Amúgy sem valószínű, hogy összefutnánk, Baltimore nagy város.

   Időközben megkezdődött a beszállás. Ezúttal csomagok nélkül (abban reménykedve, hogy útközben nem keverednek el), mindössze a telefonommal és a Jentől kapott mp3-al lépkedek felfele a lépcsőkön. A jegyem a 78-as számú székre szól, ami nagy megkönnyebbülésemre az ablak mellett van. Az út 8 óra hosszú, a mellettem levő hely pedig egyelőre üres…

   Beteszem a fülembe a fülhallgatót és kinézek az ablakon. Szóval ezt a helyet fogom most magam mögött hagyni… És remélhetőleg örökre. Az első számot, ami megszólal, még sosem hallottam, de azonnal beleszeretek. A képernyőre pillantok, hogy megtudjam, egészen pontosan mit is hallgatok. All Time Low – Walls. A dal vége fele már együtt dúdolom a refrént az énekessel, és gondolatban megköszönöm Jennek a zeneválasztását.

   Néhány perccel később valaki lehuppan a mellettem levő székre. Egy srác lehet az, a mozgásából ítélve, de nem fordulok felé, hogy jobban megnézzem magamnak. A szemem sarkából azért látom, hogy hosszabb, világosbarna haja van és a fülében hozzám hasonlóan fülhallgató. Hát jó. Remélhetőleg nincsen beszélgetős kedvében, mert semmi kedvem végigjópofizni az utat. A következő dal címe Therapy és már a felénél úgy érzem, elbőgöm magam. Az ablak fele fordulva próbálom kipislogni a szememből a könnyeket és mikor véget ér a szám, újra meg újra elindítom, egészen addig, míg kívülről nem tudom a szöveget…

- Szia, bocs, hogy zavarok. –bökte meg hirtelen a vállam az útitársam. Már legalább egy órája felszálltunk és eddig még egyszer sem beszéltem vele. A fenébe, ugye nem kezdtem el hangosan dúdolni a zenét?

- Igen? –húztam ki a fülemből a fülhallgatót.

- Elég hangos a zenéd… -mosolyodott el. Velem egykorúnak nézett ki, és, meg kellett állapítanom, hogy egészen jóképű.

- Ja, bocs, lehalkítom. –jöttem zavarba és a zsebembe nyúltam az mp3-am után.

- Várj, nem azért mondtam! –állította meg a kezem félúton. Kezdett zavarni a közelsége. Elhúztam a kezem és felvont szemöldökkel néztem rá.

- Akkor?

- Csak feltűnt, hogy jó ideje ugyanazt a számot hallgatod. –nőtt még nagyobbra a mosolya. Miért van ez a srác annyira jókedvében?

- Igen. És? –kérdeztem. –Szeretem ezt a számot.

- Hát azt látom. –vigyorgott. –Therapy, you were never a friend to me…

- Ismered, vagy annyit hallgattam, hogy már te is kívülről tudod? –néztem rá és halványan én is elmosolyodtam.

- Valamennyire mindkettő. Szóval szereted az All Time Low-ot?

- Hát, ami azt illeti, most hallom őket először. De ez a számuk nagyon tetszik. –válaszoltam.

- Akkor szerintem a többit is szeretni fogod… Mármint, tudod, egész jók. –mosolygott, olyan arckifejezéssel, mint aki valami nagyszerű privát viccen szórakozik.

- Ezek szerint te bírod őket. –vontam le a következtetést.

- Hát, ja. Mondhatni, elég közel áll hozzám a zenéjük. –mondta. Ó, szóval egy rajongósrác mellett ülök. Szuper. –Megnézhetem az mp3-ad? –kérdezte hirtelen.

- Persze…? –nyújtottam felé a készüléket. Miért érdekli ennyire, milyen zenét hallgatok?

- Hmm. Blink, Foo Fighters, You Me At Six, Simple Plan… Egyre szimpatikusabb vagy, te lány. De hogyhogy először hallod az All Time Low-t és megvan minden eddigi daluk?

- Egy barátnőmtől kaptam az mp3-at, ő tette rá a zenéket is.

- Oh, szóval a többit se ismered még? –nyújtotta vissza, kissé csalódottan.

- Dehogynem, mióta az eszemet tudom, Blink rajongó vagyok. És a többieket is nagyon bírom.

- Megnyugodtam. –nevetett. –Szóval miért mész Baltimoreba?

- Hú, hosszú sztori. Igazából semmiért. Megkérdeztem, hova visz a következő repülő és most itt vagyok. –magyaráztam. Nem lennék ilyen őszinte, ha nem tudnám, hogy most látom utoljára ezt a srácot. Látom, ahogy a szemöldöke felszalad, mikor rámnéz.

-Csak úgy, minden különösebb ok nélkül átrepülöd az államokat? Wow. Hány éves vagy?

- Tizennyolc. És nem minden különösebb ok nélkül, egyszerűen csak elhúztam otthonról. Visszajöttem a szülővárosomba. –mosolyogtam. –Tíz évvel ezelőtt költöztünk el és azóta semmi sem az igazi.

-Hmm, érdekes. Tíz éve élsz Portlandben? –kérdezte és valami furcsa felismerés suhant át az arcán.

- Igen. Te baltimore-i vagy?

- Mióta az eszemet tudom. –mosolygott rám. –Tudod, volt egy barátom, aki tíz éve Portlandbe költözött és azóta sem hallottam róla.

- N-nahát, ez érdekes. –zavarodtam össze.

- Azt hiszem, itt az ideje, hogy bemutatkozzam. A nevem Alex. Alexander William Gaskarth. –mondta végül.

Baszki.